Boldogat! Újat!

Csak arra vigyázzatok Feleim, hogy ki ne józanodjatok valahogy, az Isten szerelmére!!

A kisszerűség parancsolatai

NÉZZ LE MINDENT, AMI NEM TE VAGY, VAGY AMIT NEM SIKERÜLT ELÉRNED! Így nem tűnik fel (legalábbis azt reméled), hogy értékeid hiánya miatt nem jutottál el oda, ahová epedve vágysz.
LÉGY DURVÁN ARROGÁNS, OTROMBÁN NAGYKÉPŰ! Ez az embereket taszítja, így abban a tévhitben ringathatod Magad, hogy brilliáns egyéniségedhez találják méltatlannak magukat! És nem kell arra gondolnod, hogy egyszerűen egy kellemetlen hólyagnak tartanak.
KERESD A NÁLAD IS KISSZERŰBB EMBEREK TÁRSASÁGÁT! Így a "vakok között félszemű a király" elv alapján úgy tűnhet próféta vagy követőkkel, nem pedig egy negyedosztályú kakas egy miniatűr szemétdombon.
HA ÉRDEKEID ÚGY KÍVÁNJÁK, ÁRULJ EL, HAGYJ CSERBEN MINDENKIT, AKI VALAHA IS VOLT OLYAN OSTOBA, HOGY BEENGEDETT AZ ÉLETÉBE! Ha megharagszanak Rád, és távol tartják magukat Tőled, sürgősen sértődj vérig, panaszkodj hosszan rájuk, mint selejt lelkekre, akik képtelenek a megbocsátásra, bizonygasd, hogy az egész az ő hibájuk.
TELEPEDJ RÁ NAÍV EMBEREKRE! Láttasd kapcsolatotokat, s őket is rendkívülinek, érezzék megtisztelve magukat, nehogy eszükbe jusson, hogy Te tulajdonképpen csak használod és kihasználod őket, amíg jobbat nem találsz.
VESD MEG A BAJBA JUTOTTAKAT! Hangoztasd, hogy nem is érdemelnek mást, hiszen nyilván azért, csakis azért jutottak adott helyzetbe, mert nem igyekeztek jobban. Ne zavarjon, hogy halvány, lila segédfogalmad nincs az életcsapdáikról (mint ahogy annyi minden másról sem), hiszen a lényeg ismételten saját nagyszerűséged bizonygatása. Mert TE ugyebár nem vagy bajban, tehát okos vagy és ügyes, nem úgy, mint... Amúgy az sem mellékes, hogy így segítséget sem remélhet Tőled senki. Te ugyanis az adakozás nagyszerűségéről csak akkor papolsz, ha Neked ad valaki.
LÉGY FAJGYŰLÖLŐ! Ez nagyon fontos! Kisszerűséged elengedhetetlen tartozéka. Hiszen így már léteddel a fél világ fölé emelheted Magad, Te ugyanis nem vagy ez, az, amaz... Mellesleg, ha dologtalan, önző, felnőtten is Téged szipolyozó, a munkát messziről elkerülő utódokat neveltél, kudarcodat leplezendő kijelentheted például: de legalább nem cigányok/zsidók/arabok/feketék...(nem kívánt rész törlendő.) Igaz, a világ számára kevesebb értéket teremtenek, mint az Általad gyűlöltek, de bőrszínükben legalább különböznek!
FRÖCSÖGJ, DÜHÖNGJ, GYALÁZKODJ! De vigyázz! Csak csendben, biztonságos környezetben, álcában, sose nyilvánosan, azok füle hallatára, akikkel bajod van. Tudod jól, ha nem így tennél, esetleg beleszaladnál pár méretes tockosba.  Ezt a fal mellett surranó "bátorságot", mint a szájkarate feketöves bajnoka, úgy add elő, hogy nem állsz le méltatlanokkal csatázni, pedig csak gyáva vagy, a végtelenségig.
SOHA NE NÉZZ HÁTRA! Különben észreveszed a hátad mögött Téged szánakozva megmosolygókat, nézd szegény stepszlit, mennyire próbál óriásnak látszani...

Kutyabarátság kutyaangyallal

Flekkfajta

Nagy tanulság, akinek kiskutyája van annál legyen mindig fényképezőgép! Mert bár Flekkről már úgy húsz mosolyalbum készült, ezek mind beltéri felvételek. Ő viszont bő hete a külteret is elfoglalta, azaz lejárunk vele sétálni. Igaz, az első alkalommal karban kellett kivinni az utcára, mert a lépcsőházban lelapult a földre kétségbeesett nyüszítések közepette, hogy ő oda ki, nem, nem nem soha...! Majd kettőt szippantott a szabad levegőből, secpec eldöntötte, a világ egy igazán neki való hely, és elindult a szélrózsa minden irányába. Mondhatni órák alatt szocializálódott, úgy az emberek, mind az állatok világában. Az eb egyszerűen abból indult ki, hogy minden élőlényt az ő személyes szórakoztatására sodorja útjába az élet. Így túláradó örömmel rohant rá mindenkire, heves farkcsóválások közepette. Mi, akik elhatároztuk, hogy illedelmes gazdák leszünk, és nem tukmáljuk kutyánk társaságát senkire, felvettük azt a szokást, hogy "vigyázat, nyakbaborulós!" csatakiáltásokat hallattunk, ha egy járókelő lehajolni készült hozzá, hogy megsímogassa.

Bonzófajta

                                                          Flekk a kutyatársakat illetően sem volt visszafogott. Minden kutyát olyan lelkes csaholással, nyüszögéssel kerített be, hogy még a legfélénkebb, legtartózkodóbb is felhagyott minden ellenállással. Istenem, bár lefotózhattam volna, amint Artúr, a fenséges és hatalmas német juhász döbbent, egyben megadó tekintettel tűrte azt az usque negyven puszit, amit egy nyakába ugró, fehér szőrgombóctól kapott...!:-) De nem csak ekkor bántam, hogy nincs nálam masina. Flekknek ugyanis lett egy "legjobbbarátja" egy tüneményes, gyémántszemű kicsi beagle, Bonzó személyében. A gazdija is nagyon kedves hölgy, így a barátságnak gátja nincs. A randik színtere többnyire a kutyafuttató, ahol a két barát hihetetlen örömmel játszik egymással, miközben mi, a gazdák, boldog mosollyal fagyunk jéggé...
                                                      Ma kora reggel is pont ezt műveltük, amikor megjelent mellettünk egy szép szál idős úr. Bonzógazdival később megállapítottuk, hogy egyenesen a semmiből, mert  közeledni nem láttuk, nem is hallottuk, pedig a futtatós kavicsos, ropog a talp alatt. Egy darabig figyelte a két kölyköt, majd megszólalt:
                                                  - A beagle olyan embernek való, aki felér ennek a fajtának az intellektusához. - itt szigorúan Bonzógazdira nézett. - Akiben van annyi szellemiség és empátia, hogy leköti az értelmét. Ez kérem nem egy cselédkutya, gyatra ember ne tartsa!?
                                                 - A golden retriever, - vett elő engem is. - tele van szeretettel. Nem csak a gazdája iránt. Aki a hűséget összekeveri a kisajátítással, csalódni fog benne, de úgy kell neki!?
                                                  Ezzel, mint, aki jól végezte dolgát, sarkon fordult és köszönés nélkül távozott. Mire felocsúdtunk, már nem volt sehol.
                                                 - Ööööö....- mondta Bonzógazdi.
                                                 - Ööööö...- mondtam én.
                                                 - Vau! - mondta Flekk és újra birkózni kezdett Bonzóval.
                                                Nemigen tudtunk napirendre térni a történtek felett. Ki volt ez? Még sose láttuk a környéken. Honnan került elő? És hová ment?? Ez az egész olyan volt, mint egy jelenés. Mintha a Kutyák Védőangyala érezte volna úgy, hogy palléroznia kell minket. Mióta hazajöttünk, önvizsgálatot tartok. Nem, igenis nem keverem össze a hűséget a kisajátítással. Igenis jól esik, hogy a kutyánk, rajtunk kívül, másokhoz is szeretettel közelít. Most se bánt, egy cseppet sem, hogy rám se hederít, mert éppen a partvist ölelgeti olyan imádattal, amilyet felém még soha nem tanúsított.
                                                  Na ugye!!:-)

Megváltás házilagos kivitelben

Ez most hosszú lesz. Nem tudom, kinek éri meg elolvasni, nekem megérte megírni!:-)

                                
Előző postomban azt állítottam, mostanság nagy igény van a Megváltóra. Arra a csodatévő Valakire, vagy Valamire (kinek-kinek hite szerint) aki kívülről jön, hogy mindent elrendezzen. A jókat megjutalmazza, a rosszakat megbünteti - mint a mesékben - és ezzel a dolog el is van intézve. Arra persze nemigen gondol senki, hogy milyen kritériumok alapján lehetne bekerülni egyik, vagy másik kategóriába, és a "vizsgakérdéseket" kinek joga összeállítani. Bár a segítséget mindenki készségesen elfogadná a várva várt Valakitől, vagy Valamitől (kinek-kinek hite szerint) vajon elfogadnák-e az ÍTÉLETÉT is? Miszerint Te jó vagy, Te meg rossz, Neked járnak a paradicsomi állapotok, Neked nem... aligha! A megváltásra várók először két táborra szakadnának, és bőszen mutogatnának egymásra, ők a rosszak mi meg a jók (és fordítva), majd közös erővel fordulnának a Megváltó ellen, hát mégis, mit képzel ez magáról, hogy jön ahhoz, hogy eldöntse, kinek jár és kinek nem a megváltás!? Erős a gyanúm, hogy tényleg így történne, még azokkal is - tisztelet a kivételnek - akik naponta mondják ki imáikban: "...legyen meg a Te akaratod."
                           Valaki azt mondta egyszer, hogy bár nagyon imponáló az én hitem abban, hogy a megváltás az isteni oldalról, fogantatásunk pillanatában megtörténik, mégis megriasztja. Hiszen ez maga a teljes reménytelenség! Majd enyhén provokatív éllel megkérdezte, én vajon kihez fohászkodom, ha a bajból nem találok kiutat? Hát Istenhez! - válaszoltam, csak azzal a parányi különbséggel, hogy nem azt kérem, a dolgomat végezze el helyettem, hanem azt, láttassa meg velem bennem lakozó isteni képmásnak azon részét, amire szükségem van, hogy a gödörből kikerüljek. Nem vagyok önhitt én egy kicsit? - jött a következő kérdés. Miért lennék önhitt attól, hogy bízom abban a teremtményben, amit az alkotott, akihez vitapartnerem minden csipcsup ügyben fordulni szokott? - kérdeztem vissza, Mert ha olyan gyatra képződménynek tartanám magam, akinek minden lépéséhez a Teremtő személyes támogatása szükségeltetik, nem lenne az a Teremtő munkájának gyalázatos lebecsülése? Végül megállapodtunk abban, hogy nem tudunk megállapodni semmiben. De legalább békésen tettük, tiszteletben tartva a másik meggyőződését. A Teremtő mindenesetre nem állt be döntőbírónak.:-))))
                          Pedig a szeretetről alkotott véleményemet még nem is adtam elő!:-) Tán még ma is imádkozna értem, a kárhozatra érettért, ha elmondtam volna, a hideg ráz ki attól a sok fals hablatytól amit egynémelyek szeretet témakörben összehordanak. A fő refrén, szeretni kell, mindig, mindenkit, minden mennyiségben, rongyosra citálják Szent Pál Szeretethimnuszának egy passzusát, mert ha "szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom." Ám, ha az egész himnuszt elolvassuk, rájövünk, egyetlen szó sincs benne arról, amit a szeretetbajnokok állítanak. Márminthogy szeretni kell mindig, mindenkit, minden mennyiségben, mert különben zeng az érc, peng a cibalom... ugyan kérem!? Mindenkiben VAN szeretet. Csak nem minden és mindenki iránt. Mert szeretni nem KELL, nem KÖTELEZŐ, de - ahogy azt Popper Péter mondta - RENDESEN KELL VISELKEDNI! Ez viszont kötelező.
                          Egy barátom, épp a közelmúltban döntött úgy, hogy helyére tesz életében egy olyan fajsúlyú kapcsolatot,  amelyben úgymond kötelező szeretni. Elhatározta, hogy nem dobál vissza többé szelíd kenyérdarabokat, az éles, bántó kövekért cserébe. Viszont köveket se, azaz RENDESEN FOG VISELKEDNI! Csak éppen nem kínálja fel többé a hátát - mert a szeretet mindent elvisel - készségesen, hogy ott, ott középen van még egy ép bőrdarab, abból még lehetne szíjat hasítani...  Lám, ez a barátom megváltotta magát. Sőt könnyen lehet, a másikat is. Szelíd eréllyel, de szilárd gátat építve minden olyan elképzelés elé, miszerint a kötelezőként elvárt szeretet feljogosít bárkit is arra, hogy következmények nélkül ejtsen sebeket a másik lelkén.
Szóval pöpec kis megváltás volt ez, házilagos kivitelben! Én mondom: van remény!:-))                    

Ez is csak olyan nap...

... mint a többi! - mondta egy barátomnak valaki, Szenteste napjáról, s feltehetőleg az azt követő karácsonyi napokról.

Igaz.

Úgy messziről és hunyorítva, mert a keresztényeknek a legnagyobb ünnepnapok ezek, amikor a remény, köldökzsínórként tapad a Megváltóhoz, aki ugye megszületett. S mikor lenne nagyobb szükség egy Megváltóra, ha nem ezekben a keserves időkben?

 Mindenki megváltásra vár. Kereszténységtől függetlenül. Ki a nyomorból, ki a kilátástalanságból, ki a fenyegetettségből, ki a szeretetlenségből, ki a bizonytalanságból, ki a betegségből, ki a magányból, ki a hazug álomvilágból, ki a gyávaságból, ki a bukástól való félelemből, ki a házatlanságtól, ki a hazátlanságtól... Mondhatni, a Megváltóra nagy igény van mostanában. Jön-e? Vagy tán már el is ment? Esetleg még itt van? S, ha igen, mire vár???

Néha úgy gondolom, arra, hogy az Ember végre tudomásul vegye, Isten a saját képmására teremtette őt. Hogy érte ennél többet nem tehet. Hogy az egyetlen gátja az emberi nagyszerűségnek és tökéletességnek a hitetlenség, ááááá, ugyan, méghogy én, méghogy ő, legenda ez, mese, semmi több! Panaszol az ártatlanság, hiszen én jó voltam, rendes, tisztességes, önhibámon kívül kerültem egy élhetetlen életbe (és tényleg) hát most aztán jöjjön valaki, aki elintézi, hogy én boldog legyek! Ha nem jön, kész a meggyőződés, az Élet már csak ilyen, mindig is ilyen volt, monoton, nehéz, igazságtalan napok sora, néha-néha pár perc örömmel spékelve, de az egész összességében nem egy nagy durranás... Nagy szerencse ez azok számára, akik csak elvesznek, rossz gazdái a rájuk bízott lelkeknek, mert nem kell szembesülniük (még) az igaz tudatra ébredt, önmagukat megváltani kész isteni képmásokkal. Mit is mondhatnék? Legyen kinek-kinek hite szerint. Aztán azt, hogy ki, miben hitt jól, majd eldönti az idő.

Addig is, így a Szenteste előtt két nappal, mégiscsak mindenki figyelmébe ajánlanám a kiábrándultságról tanúskodó, mégis megszívlelendő mondatot, ez is olyan nap lesz, mint a többi. Felesleges jobbnak tűnni, mint amilyenek valójában vagyunk, csak mert jajj, jujj, Karácsony van.  A pár napig tartó együttérzés és adakozási kedv - ha nem követi hasonló magatartás az ünneptelen napokon - pont olyan, mint a búcsúcédula, ami a középkor kedvelt, és igen kényelmes bűnbocsánati módszere volt.  Ám az ünnepek elmúltával nekiállni dolgozni azon, hogy VALÓBAN olyanok legyünk, mint amilyeneknek a karácsonyi csillag fényében mutatni szerettük volna magunkat, na az már nemes feladat! Van rá egy egész év - jövő karácsonyig.

Remélem nem tűnik perverziónak, ha mindezek után BOLDOG KARÁCSONYT kívánok! Azoknak, akiknek igényük van rá.:-)

Akkor...

- Angyalom, ez mit keres itt?
- Micsoda?
- Hát a wc-kefe, a nappali közepén!
- ?!
- Gondoltam, valami célod van vele...
- A wc-kefével?! A nappaliban??!!
- Akkor..
- Akkor?
- Akkor a kutya volt.
És tényleg!:-))

Gyarmat

Nekem tényleg tetszik az a jelmondat: nem leszünk gyarmat! Gyarmatnak lenni rossz. Ne is gyarmatosítsa senki a hazámat, ha kérhetem!
Hazán BELÜL se...

Eb ura banyatank!

                        Flekk ma kapta meg a második védőoltást. (Az elsőt még tenyésztője adatta be.) Már napok óta töprengek, hogyan is viszem - még, ha három utcányira is - ezt a hatkilónyi ördögmotollát. Karban nem, az biztos! Egyrészt, mert sose jutnánk el az állatorvoshoz az ismerősökkel teli utcán (jaj, de aranyos, megsímogathatom... stb, stb...) másrészt, mert nem bírkózhatom végig vele az utat, ha netán megrémülne az ismeretlen szagoktól, hangoktól.            
                      Így esett a választás a banyatankomra. Jó nagy, ráadásul a színe is megy (pink)  Flekk bundájához. Meglepően jámboran viselte a begyömöszölést, úgyhogy elbíztam magam, és elhatároztam, a közeli Patyolatot is útba ejtjük, Életem Értelmének dzsekijével. Nyüsszentés nélkül tűrte az utat a tisztítóig. Megkérdeztem az ott dolgozó hölgyeket, behozhatom-e a banyatankot, amiben egy kiskutya van.

- KISKUTYA??!-

                     És elszabadult a pokol! A hölgyek kisereglettek, Flekk pedig megismerte azt az életérzést, amikor valakiből, egyik napról a másikra, sztár lesz. A vezetőnő engedélyt kért a celebkutya kivételére, az eb fején pedig alig fértek el a cirógató kacsók. Sajnos, időre kellett mennünk, így újra begyömöszöltem a hírességet, és tovább hajtattunk a rendelőig. Ott viszont teljesen elbátortalanodott. Én is. "Doktorbácsink" ugyanis úgy 190 centi volt, és közel a kétszáz kilóhoz, dörgő hanggal. Flekk a vizsgáló asztalon hozzá képest, szerény, fehér egér méretűnek tűnt. Az óriás megvizsgálta, beadta az oltást, féregtelenítette, ellátta chippel, a mi kutyánk meg sem mukkant. Amíg ölbevéve az adminisztrációra vártunk, úgy tapadt hozzám, mint pillanatragasztó a mutatóujjhoz. Nyilván drámai volt a kontraszt, a puha, patyolatos kezek, és az óriásdoktor hatalmas tenyerei között. No, mondtam magamban, a kis csibésszel hazafelé sem lesz gond. Nem talált! Flekk elhatározta, hogy demostaztán megnézné ő magának a nagyvilágot, ha már belehurcoltam. Tolta a fejét kifelé, én meg toltam visszafelé, közben szaporáztam erősen, mit mondjak, mindketten örültünk, amikor hazaértünk.
                    Miután kifújtam magam, azért elgondolkodtam, hogyan is festhetett hazajövetelünk az ártatlan járókelők szemében. Lehet, hogy épp most mesélik elszörnyedve családjuknak, barátaiknak, hogy láttak az utcán egy zilált emberformájút, aki időnként megállt, és szigorúan azt mondta a kerekes bevásárlókocsijának, hogy nem szabad, ne csináld!

Nem ugyanaz

A keménykedés nem keménység,
A szájkarate nem harc,
A fröcsögés nem érvelés,
A bunkóság nem szarkazmus.

Hogy ennyi minden belefér tíz napba...

... azt azért nem gondoltam volna. Pontosabban azt nem, hogy egy kicsi kutya ennyi mindent bele tud szorítani. Óráról órára fejlődik, s ugyanilyen iramban épül ki közös életünk, még ha elképzeléseink olykor különböznek is. Ő például rátartiságnak véli, hogy ragaszkodunk a külön hálószobához (mármint a TŐLE külön...), szerinte jobb, ha ő is velünk alszik, szerényen meghúzódva az ágy előtti, puha szőrmén. Ízlés dolga, lehet, hogy valaki szeret hajnalhasadtán vidám kutyacsaholásra ébredni, és fél papucsban kitámolyogni az ajtón, hogy aztán halkan belelépjen... Viszont ízlés dolga az is, ki akar úgy elaludni, hogy egy árva kutyakölyök, ajtóhoz nyomott orral ezt skálázza: nyüsznyösznyüsz, úúúúúúúúúú, nyüsznyüsznyüsz, juhúúúúúú, ajtótkapar, ajtótkapar, ajtótkapar... Mondjuk úgy, még javában keressük a kompromisszumot!:-)

A szobatisztaság terén is van még mit fejlődnünk. (Életem Értelmét és engem kivéve.) Flekk már tudja, hogy a kutyapelenkától távol intézni kis és nagy dolgokat rossz dolog. Ezt jelzi is. Úgy, hogy elintézi dolgait, ott, ahol rájön, majd melléül, és nyüszögéssel, apró buffantásokkal jelzi az ESEMÉNYT. Amikor odamegyek, kétségbeesetten felvonít, és bebújik egy setét sarokba, ahogy azt a rossz kutyák szokták. Azaz minden beavatkozás nélkül feljelenti, leszúrja, majd büntetésbe helyezi magát. Ha nem rohan el, és én mondom, hogy rossz kutya, akkor viszont vérig sértődik. Ilyenkor bevonszolja magát a nappali közepére, és leroskad gyászos pofival. Így:

Azért hamar vígasztalódik

A bátorság szobrát még mindig nem lehetne róla mintázni, itt például rémülten néz egy plüssmackót, tisztes távolságot tartva.

Még mindig sokat alszik, de súlyzózás után ez természetes.

Álmában, mit több, néha ébren is, ment minden szűzies tartózkodástól.

Amúgy, ha nem számítjuk, hogy:

- lakásunk egy része egyetlen nagy kutya wc...

- hogy csoszogva és a földet kémlelve közlekedünk, mert bármikor ott teremhet egy vidor kutyakölyök, vagy mellékterméke...

- hogy a kezemhez nőtt a felmosófa, és a szőnyegtisztító spray...

- hogy a hajnalt én hasítom egy ugrándozó kutyakölyök lelkes asszisztálásával...

- hogy Életem Értelme egy órát is képes moccanás nélkül ülni, mert az eb, buksiját lábfején nyugtatva hortyog...

- hogy...

- hogy...

- hogy...

remekül vagyunk!:-)

Korfui koszorú

Chansonnal az adventi koszorúkról beszélgettünk. Kérdi: a miénk milyen? Semmi különös - vágtam rá, aztán rájöttem, hogy dehogynem! Sőt! Kezdjük azzal, hogy nekünk két adventi koszorúnk van, már több éve. Az egyik tényleg semmi különös, négy szál gyertya egy piros arany diszítésű műanyag fenyőkoszorúcska ölelésében. A másik küllemileg még kevésbé hivalkodó. A legegyszerűbb szalmakoszorúra kövek rögzítve és négy mécses, amelyek a gyertyákat hivatottak helyettesíteni. Ilyen:

                     Mégis szívemnek ez a legkedvesebb, legkülönlegesebb adventi koszorúja.  A korfui koszorú, kis kavicsdíszeivel, amelyeket (többszáz társsal egyetemben) egyenesen nekem ajándékozott a Jón tenger, közepén a sziget legendás védőszentjének, Agios Spiridonnak erősen idealizált arcképével. Életünk legboldogabb heteinek mementójaként.

                     Érdekes, hogy pont Korfun kapott el a kavicsgyűjtési láz. Nem gyűjtöttem a ciprusi, észak-olaszországi, horvátországi, katalóniai tengerpartokon, a Vörös tengernél, a Holt Tengernél meg pláne nem. Aztán elvetődtünk Korfura. Amikor az első hajnalon kimentem egy kicsit locsogni a Jón tengerrel, vidám morajjal kilószám gördítette elém kavicskincseit. Gyönyörűeket, különleges formákban, színekben. Voltak rózsaszínűek, kávébarnák, mélykékek, égkékek, zöldek feketék, hófehérek, cirádázottak, simák...Megőrültem értük. Hogy ez tette-e vagy más, ez a sziget lett a világ egyetlen olyan helye, ahová a legszívesebben mentünk. Így aztán nem is mentünk máshová. Húsz hetet töltöttünk Korfun, kétszer egy hét/év bontásban. (Szent Szpiridon, az annyi mint öt hónap!?) Az első alkalmakkor lelkiismeretesen végigjártuk a nevezetességeket, megismertünk mindent, amit a sziget mutatni tudott. A legjobb hetek azonban mégis azok voltak, amikor csak léteztünk. Amikor már nem hajtott a "hüjeturista " tempó, nézzük ki a szemünket is, loholjuk végig a nevezetességeket, fotózzunk le minden négyzetcentimétert, érdekeset-érdektelent egyremegy, dokumentálandó, hogy biza itt is voltunk ám... Hosszú órákat töltöttünk lustán bámulva a tengert, ínyencként válogattunk kedvenc helyeink, éttermeink között, mint én a kavicsok között. Már nem akartam mázsaszám hazahordani a szépségeket , páratlanokat akartam, amilyeneket más nem talál.

                   Szerintem sikerült. Ám, ha mégse, nem baj. Az "alkövek" dobozokban, szatyrokban, szekrények tetején, aljában lakoznak. (Életem Értelme szerint szükség esetén építhetünk belőlük egy kis házikót...) A főkövek egy cseréptálban, lakásunk kitüntetett helyén díszelegnek. Mutatok párat!

Gomba tojással, bár kicsit rágós. Jobbra mindkét kavics Korfu térképére hajaz.

Balra magasszárú tornacipő, esetleg gőzhajó, jobbra szív és még egy tojás 

Korfui kőmakk, vagy bikkmakk jobbra nagyagy és kisagy.:-))

Egy dúsgyapjas, tengeri bárány Sidari öbléből, jobbra egy kunyhó.

És ímhol a legbecsesebb darab. Sosem jöttem rá, mihez hasonlít igazán.

Ufó? Astronauta? Egy régi -régi hajókorlát darabkája? Én mindenesetre Korfiótának hívom. A legelső utunkon találtam. Azóta, ahányszor visszamentünk, mindig vittem magammal, megfürdettem a tengerben, hagytam, hogy elmesélje a helyi kavicstársaknak, micsoda fura helyen lakik ő, amikor nem itt nyaral. Hittem, Korfióta mindig vissza fog vinni bennünket szívünk szigetére. Nem rajta múlt, hogy lassan negyedik éve nem szállunk le a sziget repterén. Másra kellett az idő, az erő. Korfióta meg türelmesen vár azóta is. Terveink szerint most már nem sokáig!:-)

Oly korban éltem én...

Talán tíz éve, ismerősöknél filmet néztünk. Az izgalmas történet a mobiltelefon előtti időben játszódott. Így esett, hogy amikor a Nagy Nyomozót értesíteni akarták valami fontosról, jeleztek neki a csipogóján, ő meg keresett egy nyilvános telefont, és felhívta az őt keresőket. Ismerőseink kiskamasz fia tágra nyílt szemekkel figyelt, majd értetlenül megkérdezte:
- De hát miért nem hívják mobilon?!
Elmagyaráztuk, hogy amikor Részeg Szamár és Élete Értelme, továbbá Anyu meg Apu, a Nagy Nyomozóról nem is beszélve még jóval ifjabbak voltak, bizony nem volt mobil telefon. Kiskamasz elképedve ingatta a fejét, látszott rajta, el sem tudja képzelni, milyen élet is lehetett az...

Tegnap a bolt pénztáránál előttem cseverészett két 14-15 év körüli leányka. Egyikük csillogó szemekkel ecsetelte, hogy látott egy régi filmet, ahol csak úgy lehetett mobilozni, ha az ember először kihúzta az antennáját, a készülékek BAZI nagyok voltak, és még csak FÉNYKÉPEZNI sem lehetett velük, a többi okostelefon funkcióról már nem is szólva. A másik lányka borzongva rázta a fejét, mint, aki nem is akarja elhinni, hogy ilyen ősidőkben is lehetett élni. Közbeszóltam, és elmondtam, bizony-bizony voltak ilyen idők, sőt olyanok is, amikor még egyáltalán nem volt mobil, sőt, vezetékes telefon is alig.

Én például az ő korukban azt sem tudtam, hogy valaha lesz internet. A távolságot kézzel írt, postán küldött levelekkel hidaltuk át, sürgős esetben távirattal. A két lány úgy nézett rám, mint ahogy én néznék, ha a pénztárnál elém tolakodna a neandervölgyi ősember. Végül a bátrabb megkérdezte:
- És... nagyon... nagyon nehéz volt?
- Á nem! - legyintettem könnyedén, - Ki lehetett bírni! Bár... igaz, ami igaz, a tyranossaurusokkal sok bajunk volt!

Színben hozzá illő...

- Milyen legyen?
- Mindenképpen könnyű, de színben hozzá illő...
- Pontosabban?
- Pink.
- Pink?!
- Nos, nem egészen... szóval inkább sötét pink.
- Sötét pink??!!
- Mondhatni bordós utánérzéssel.
- Utánérzéssel...
- Ajándékba kaptuk. Vadonatúj! Az is kapta, aki adta, de hát az ő vizslája ugye kan, a miénk meg szuka, hozzá ugye jobban illik.
- Ugye...
- Most, hogy jobban belegondolok a póráz inkább olyan fáradt pezsgőszín...
- Fáradt... pezsgő...
- Mit ajánl?
- Ezt! Ez a legkönnyebb nyakörvünk, és úgy bővíthető, ahogy a kutyuska nő.
- De hát ez SÖTÉTBARNA!?
- Viszont milyen aranyos kis, fehér csontok vannak belehímezve...
- Sötétbarna...?
- Utolsó darab...
- Megveszem!

Én EGYÁLTALÁN nem akartam...

... a kutyáról írni, mert milyen az má', hogy valaki folyton a kutyájáról ír, mintha másnak nem lenne, nagy űgy!? Csak eszembe jutott, hogy az utolsó képeken az eb állandóan aludt, még valaki azt hiheti, hogy DIREKT altatjuk, és ránk hívja az állatvédőket, szóval jobb az ilyet tisztázni. Ezért íme az eb, ébren:

A cipőjével. Életem Értelme adta neki, majd belenő alapon...

Végül vérebként, amint a gépet, és/vagy a fotóst támadja.

Remélem mindent tisztáztunk. Közben elfelejtettem, miről is akartam írni. A kutyáról EGYÁLTALÁN nem akartam, mint azt már az előbb kifejtettem.

Eblelkecske

Miután világgá kürtöltem Flekk és a vödör örök szövetségét, hihetetlen dolog történt. Flekk szakított a vödörrel!!! A konyhában lévő, letakart krumpliskosár kedvéért. Eleinte csak a küszöbről szemeztek egymással. Később közelebbről. Aztán hirtelen átszakadt az érzelmek gátja, és Flekk úgy döntött, a kosár mellett szunyókálni az igazi, a többi csak kaland. A kosár sem vonakodott, így aztán...:

Bizonyos idő után - egy kapcsolatnak el kell mélyülnie ugyebár - elérkezett az idő a kiteljesedéshez:, szív a szívhez, test a testhez...

Hamarosan kiderült, hogy bár Flekk egy kicsi kutya, a kosár még kisebb. A hősszerelmes nagyon igyekezett, de valamilye mindig lelógott. Ment a fészkelődés ezerrel, ám egy idő után kiderült az igazság. Nem voltak egy súlycsoportban... Ráadásul az alant lapuló krumplikat és hagymákat, a fokhagymákról nem is beszélve, nem arra képezték ki, hogy piha-puha matraccá alakuljanak egy kölyökpocak alatt. Hiába, lakva ismerjük meg egymást... Flekk helyezkedett, forgolódott, morgolódott egy darabig, aztán belátta tévedését. Szomorúan üldögélt egy ideig a nappali közepén, majd hirtelen felismerés fénye gyúlt azokban a ragyogó szemeiben! Elárasztották az édes emlékek, amikor éteri harmóniában éltek, ő, meg a vödör. Mi lenne, ha...? Próba szerencse, és tényleg! A vödör nagyvonalúan megbocsátott és visszaállt a régi rend!

Hiába, járt utat a járatlanért el ne hagyd!:-)

A mágikus vödör

Most egy darabig minimalizáljuk társasági életünket, főleg azt a részt, ami nálunk zajlana. Csak a legbizalmasabb barátaink előtt vállaljuk, hogy nappalink egy része csábos kutyapelenkákkal van leterítve, a balesetek nyomainak eltüntetésére a felmosóvödör is beköltözött. Egy ideig - úgy tűnik - állandó lakosként. Flekk első pillantásra halálosan beleszeretett a vödörbe. Hogy miért pont ez a tárgy nyújtja neki a maximális biztonság érzését, nem tudom. Tegnap délután mindenesetre elhagyta full extrás fekvőhelyét, és beköltözött a vödör és a fal közötti keskeny részre, a puszta parkettára. Csak akkor teljes a pihenés, ha valahol imádott vödréhez érhet. A felmosást személyes sértésnek veszi, kétségbeesetten nyüszítve várja, hogy a célszerszám visszakerüljön a helyére. Úgy fogadja, mintha a 100 éves háborúból tért volna vissza, üdvözlő vakkantások, heves farokcsóválás, és lelkes puszik kíséretében. Aztán a nagy izgalomba belefáradva leroskad, gondosan ügyelve arra, hogy testének jelentös része szenvedélyesen a vödörhöz tapadjon, és elalszik.

Előre az eb lélektan rögös útján!:-)

A harci kutya

         Változatlanul állítom, hogy ez-itt-nem-egy-kutyablog, de ezt el kell mesélnem! Délelőtt kinyitottam az erkélyajtót, némi levegőztetés okán. Flekk is kimerészkedett, EGÉSZEN A KÜSZÖBIG, hogy szemügyre vegye, ami a kinti világból onnan látható.
        Ekkor röppent a korlátra Ülő Bika személyesen!
        Flekk megérezte a pillanat nagyságát. Hirtelen felüvöltöttek benne a deli farkas ősök szellemei, holmi, kissé homályos területvédelmi ösztönökkel elegyítve.  Mindesetre úgy érezte, LÉPNIE KELL. Harci pózba helyezkedett (legalábbis ő úgy hitte), majd megpróbálta hangokba önteni érzelmeit, imígyen:
      - Jjihh! -
      Flekk is tudta, én is tudtam, hogy ez ugatás akart lenni, Ülő Bika viszont ezzel a tónussal, ezen az erkélyen még nem találkozott. Döbbenten meredt a fura hangokat kiadó szőrpamacsra. Egy darabig galambfarkasszemet néztek. Ülő Bika helyzeti előnyből, az erkélykorlát magasságából, Flekk a köszöbről. Ülő Bika - ha lehet ilyet mondani egy galamb ábrázatról - teljesen elképedt. Kiszakadt belőle egy hrukk?!, ami galambnyelven azt jelenti: dik má' miből lesz a cserebogár!?
       Flekknek ez már sok volt. Egy idegen területet védelmezni egy furcsa tollas izétől, aki még BE IS SZÓLOGAT, na neeee. Úgyhogy méltóságteljesen bár, de sebes rükrevercben hagyta el a csata színterét egészen a fekhelyéig, ahová a biztonság kedvéért be is ásta magát, és még órák múltán is gyanakodva pillogott az erkély felé.
      Sebaj! A szándék a fontos!

Hát azt ugye nem mondhatnám...

... hogy ez nem állatos blog, már csak az elnevezése miatt se, de igyekszem nem kutyásbloggá alakulni. Ám egy 1 napos kutyatulajtól talán még elnézhető, hogy mosolyalbumot mutogat, nemdebár?

Naszóval az első éjszaka meglepően nyugodtan telt. Ő a nappaliban, mi a hálószobában, csukott ajtó mögött, ahogy Perenne tanácsolta . Gondoltam, ha nagy patáliát csap, mármint a kutya, úgyis meghallom. Ebből kifolyólag alig aludtam, mert hátha nem hallom meg... Hajnali öt órától aztán egy szemernyit se. Amikor már nagyon zavart a csend /:-))/ felkeltem. Az állat szemrehányó tekintettel hasalt a vizestálja mellett. Ami mellett ugye nem volt ott az ételes. Egész éjjel nem evett, ezt tenni egy védtelen kicsi kutyával?!

Először hosszan értekeztem a "Mire való a kutyapelenka, amire olyan jót lehet pisilni a szőnyeg helyett" tárgykörben, de nem osztotta a nézeteimet. Ő különben is a "Hogyan adjunk enni gyorsan és sokat A Szegény Kis Kutyának" témát forszírozta. Illendő vonakodás után /nem ugrunk azonnal, ha kutyánk akar valamit.../ felszolgáltam a reggelit. Letettem elé. Megfordultam a fényképezőgépemért. Bekapcsoltam. Ez úgy tizenöt másodperc lehetett. Mire kattintottam, a tálban az alant látható 0 mennyiség maradt :

Életem Értelme később csatlakozott hozzánk, és mint falkavezér játékot vezényelt. Flekk nagyon igyekezett, de közte és a játékhenger között volt némi fáziskésés...

Ezt követően a prémgolyó formájú, kutyaféleségnek látszó tárgy aludt a helyén...

Aludt két fotel között...

...majd megint a helyén, aztán bárhol, ahol úgy gondolta.

Most alszik...

Kutyavilág kezdődik...

... de számunkra remélem a legjobb értelemben. A Nagy Titok neve: Flekk. Foglalkozására nézve: hét és fél hetes golden retriever szuka. Pontosan két órája vagyunk boldog kutyatulajdonosok, de már most nem értjük, hogy is lehet kutya nélkül élni?! /:-)))/

Szóval két órával ezelőtt egy elefánt kecsességével beszökdécselt a nappalinkba. Öntudatosan odamasírozott a vizestálhoz, jót ivott, majd kérdően körbenézett, vajon hol késhet a vacsora. Felszolgáltuk a tojásos, rizses, vagdalthúsos gombóckákat (Perenne receptje, hogy a jó Isten áldja meg mind a két kezével) amelyeket nem ette, egyenesen felszívta!? Ezt követően hosszan tologatta tálkáját felénk, hátha valamelyikünk újra megtölti, de érdekében nem tettük. Mindenesetre úgy látom, önérdek érvényesítő képességeivel nem lesz gond... A helyét olyan természetességgel vette birtokba, mintha előre megrendelte volna, pont így. A játékának is nagyon megörült, rögtön tudta mit kezdjen vele (a MI OKOS KUTYÁNK), aztán szépen behurcolta a vackába.

Íme megérkezése után pár perccel, ha nem is teljesen önszántából, pózolva:

Kicsit később sem tetszett meg neki a fotózkodás, igaz ekkor már felfedezte a játékát.

Enyim, haggyá, enyim, haggyá, enyim!

Egy óra múlva, mint haladó fotomodell.

Most ájultan alszik, de mibe, hogy, ha mi is nyugovóra térünk, ezer ötlete lesz!:-))

VAN KUTYÁNK!!!

Van valami, amire egész életemben vágytam...

... és sosem voltak megfelelőek a körülmények, hogy megkaphassam. Logikus, bölcs érveléseket hallottam, miért nem. Mindegyikben volt igazság tartalom, nem is kevés. Jelen idő aztán végképp nem látszik alkalmasnak, hogy teljesüljön a vágyam, és mégis... Valahogy fellázadtam. Mert mindig lesznek érvek, mindig igazuk lesz azoknak, akik azt mondják: ne! DE ÉN AKAROM! Mindig is akartam. Hát miféle ember az, aki hagyja magát lebeszélni arról, amire így vágyik?! Aki csak azért nem kap az álma után, mert lesznek nehézségek!? Ennél a résznél szomorúan rájöttem, hogy nem ismerek magamra.

Úgyhogy a héten meglesz!

Na erről már magamra ismerek!:-))

Amikor engem még csiszoltak...

... ők már fényesek voltak. Ez kérem tény. Pontosan tudják, mikor kell felreppenni arról az átkozott korlátról. Megkopogtatom az ablakot, még csak össze se rezzennek. Megzörgetem az erkély francia ablakának üvegét, a reakció gyors, kaján hátrapillantás, majd további nyugodt ücsörgés. Kinyitom a franciaablakot, újabb hátrapillantás, de semmi több. A hátukról csak úgy sugárzik az üzenet: Te szerencsétlen, hát nem fogod fel, tisztában vagyunk vele. hogy ha fenéken akarsz billenteni minket, ki kell jönnöd az erkélyre, muhaha!!
Kimegyek. Felreppennek a szomszéd tetőre, burukkolnak, fixíroznak, esküszöm, rajtam röhögnek. Na, most ott vacog az a félkegyelmű, burukkhihihi, brukkhahaha, meddig bírja? Tegnap húsz másodperc volt a rekordja... srácok, készülődjetek, még tíz másodperc, aztán irány az erkélykorlát!

Hát igen. Amikor engem még csiszoltak...

A rettenthetetlen galamb

A képek minőségét (ablak mögött lapulva, reszkető kézzel exponálva) feledtesse a szenzációs téma! Mint az előző posthoz fűzött kommentemben, Orsinak már jeleztem, új fejleményekről számohatok be. Újra kihelyeztük a félelmetes partvist. Jegyezzétek meg Felebarátaim, egy (sőt több) minden hájjal megkent, városi galambnál ugyanaz az trükk nem működik kétszer. Először a banda tisztes távolságból szemügyre veszi az ismerős csodafegyvert:

Majd reggeli idillünk következik: íme itt látható a raj bandavezére, amint jóindulatúan enyhíti a partvis magányát. Mert lássuk be, egy erkélykorláthoz támasztott partvis galambtársaság nélkül félkarú óriás...

Beláttuk, amit be kellett látnunk...

Vesztésre állva

Amióta a barátságtalan időjárás miatt jóval kevesebb időt töltünk az erkélyen, imádott galambjaink rájöttek, ismét elérkezett az ő idejük. Boldogan üldögéltek a korláton, természetesen befelé fordított alféllel, ami ugye tudjuk mit jelent az erkély higiéniáját illetően... Napirendünkbe bekerült a galambhajsza, azaz, ha megláttunk egy (vagy több) birtokháborítót, ordítva kirohantunk, és elzavartuk őket. Egy idő után azonban rájöttünk, hogy öregek vagyunk mi már ehhez nagyon fárasztó. Zseniálisnak hitt újítást vezettünk be: egy partvist támasztottunk a korlátnak, fenyegető, szőrős felével kifelé. A galambok valóban távol maradtak, mi viszont, ha csak a szemünk sarkából is észleltük, hogy valami van a korláton, már rohantunk is ki ordítva, amitől a szegény, ártatlan partvis nyilván minden alkalommal halálra rémült... Újfent rájöttünk, hogy öregek vagyunk mi már ehhez ez is nagyon fárasztó. Pont akkor távolítottuk el a célszerszámot, amikor már rögződött bennünk az új helyzet. És ezzel hatalmas hibát követtünk el! Mert azóta, ha valami van a korláton, többnyire legyintünk, nyugi, csak a partvis!
A galambok mindenestre egyre elégedettebbek...

Jó hír

Jó hír mindenféle adósnak, akinek épp árvereződőben van a lakása! Az Alkotmánybíróság kimondta: nem büntethető az utcán való élés. Azaz, ott még lehet, ha minden kötél szakad. A kormány azt ígérte, senkit nem hagy az út szélén.
Utcáról nem volt szó...

Részvét helyett részvétel

Most kicsit goromba leszek. Vagy sarkos. Vagy mittomén... Nemrégiben Chanson írt arról, hogy vannak olyan emberek, akik pusztán attól, hogy leírják a szót, SZERETET, már azt hiszik, tudják, miről beszélnek. Vagy, hogy halvány fogalmuk van róla. Netántán úgy gondolják, ezzel ők mindent megtettek, amit szeretet ügyben tenni lehet.
                   Az andalító, édesded üzenetek melegágyai a közösségi oldalak. "Nincs szebb szó, mint a szeretet", "Kövesd a Szeretet útját!", "Szeretet - az Élet iránytűje", stb, stb, blalblabla, sok kis szívecskével körítve... Árad a virtuális szeretet cunamija, hát mibe kerül mindez, pár megosztásba, lájkolásba, és máris fantasztikusan jó embernek érezhetjük magunkat.
                   A virtualitásban. Morális nettek lettünk a neten. Erre egyébként számos más lehetőségünk is kínálkozik. Szívszaggató fotókat tehetünk fel, adhatunk tovább segítségre váró, nagy bajban, bánatban vergődő lényekről a közösségi oldalakon. Emberekről (kicsikről és nagyokról) állatokról (kicsikről és nagyokról). Nem vitatom a jó szándékot, sőt a mondásnak sem hiszek, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Dícséretes dolog felhívni a figyelmet a pártolásra, oltalomra méltó jelenségekre.
                          És? Aztán? Mi történik, amikor a monitor elsötétül? Amikor nincs lájkolási, megosztási lehetőség? Vagy itt befejeződik a történet? Tisztelet a nagyon sajnálatosan kevés kivételnek - igen.  Felhívtuk rá a figyelmet, VALAKI csak odafigyel majd, nem? Hogy ki? Valaki... akárki...bárki... Dehátugyebár mit is tehetnénk még?
                     Például nem csak megosztani, hanem osztani is, ha van miből, akármilyen kevés is. Részvét helyett részt venni, ha van hozzá tehetség, kedv, erő. Bármilyen csekély TETT is ér annyit, mint a monitor előtti, érzelmi onanizálás. Régebben leírtam - nem kevés cinizmussal, belátom -  hogy én egy hétig, naponta többször, áradó szeretettel és mély részvéttel gondoltam az éhező, afrikai kisgyerekekre, és ezek a szegény apróságok mégsem híztak egy dekát se! Az ellenreceptet a nagyon kisnyugdíjas Erzsi néni szolgáltatta a házunkból. Fogta a kis botját, egy darab töltöttkáposzta konzervet, és elaraszolt a kerületi, karácsonyi gyűjtésre. (Megjegyzendő, ez nem szegény kerület, csak Erzsi néni az). Ott meg csak néztek rá, mit akar azzal az egy darab, kaszvadt konzervvel... Ő meg elmagyarázta. Valaki, akinek nem jutna aznap étel, amikor az ő adománya megérkezik hozzá, nem üres gyomorral fekszik le, és tán álma is könnyebb lesz. Kevés az egy konzerv? Kevés. Ám annak, akinek üres asztalára leteszik, aznap a minden.

Igen, tökéletesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, mindez nem Erzsi néni dolga lenne. Tökéletesen! Csak miközben háborogva várják, hogy azok, akiknek dolga lenne, eszméljenek fel a "zemútnyócév", "Orbántakaroggy", "Szabadságharcolunk az utolsó csepp véretekig" címkéjű dicstelen és meddő hadakozásból, gyerekek éheznek, idősek vergődnek rettegve gyógyszer és fűtés nélkül, egész családok hajtják álomra fejüket abban a reményben, hogy hátha nem ébrednek fel másnap. Az idő nem nekik dolgozik. Sőt, egyelőre úgy tűnik, választott kormányuk, és annak ellenzéke sem.

                                Én meg úgy döntöttem, merek kicsit álmodni! Bizonyára szánalmas próbálkozásnak tűnik, de kiszörfölgetem itt a neten a legszegényebb vidékeket. Találomra kiválasztok egy helységet, felhívom a polgármesterét, és megkérem, adja meg azon szegény családok címét, akik elfogadnak segítséget. Aztán csomagokat készítek, és feladom nekik postán. Mi lesz benne? Egyszerű lélek vagyok, élelmiszer. Ha kevesebb csomagot tudok küldeni, mint amennyi címem lesz ( van rá esély), akkor azokat kis cetliken tovább adom ismerőseimnek. Ők meg majd eldöntik, mit kezdenek vele.
                              Igen, tudom, nem ez az igazi megoldás. S, ha bárkinek jobb ötlete támad, ne mulassza el megosztani velem! Akár itt, akár a közösségi oldalakon. Továbbá mély tiszteletem azoknak, akik már rég hozzáfogtak ahhoz, hogy tartalommal töltsék meg az EMBERTÁRS fogalmat.