Szakmai rátermettség

Állok a felvágottas pult előtt. Hmmm, milyen jól néz ki ott, az a szalámi... Nem ismerem, biztos új márka. Vajon milyen íze lehet? Kérdezem az eladót. Kóstolta-e már? Felháborodott pillantás a válasz:

- Dehogy!!? Én vegeteriánus vagyok!?
Átkullogok a tejboltba. Hohohóóó, milyen gusztusos az a sajt... Még nem láttam ilyet. Mondja is az eladó, új fajta, tegnap kaptak belőle először. Milyen - kérdem?
- Fogalmam sincs! Tejcukorallergiám van!

Ezek után - bár folytán a kedvenc samponom, és a habfürdő szintje is vészesen csökken, nem mertem bemenni a drogériába. Féltem, ott meg prüszkölő, könnyüket törölgető eladókkal találkoznék, akik allergiásak az illatokra. Bár az is lehet, hogy a három kereskedelmi egység dolgozóinak találkozniuk kéne. És sürgősen munkahelyet csereberélni...

A kajak két oldala

Még mindig a Janics ügy, még mindig a számolgatások, bajnok kontra Magyarország viszonylatban...  Ki tartozik kinek, miért nem és mennyivel? Ki adott többet a másiknak, ki a hálátlan, mi járna még és mi nem, kinek hogyan kéne viselkednie...

Szerintem a hírnéven és dicsőségen  a sportvilágban mindösszesen ketten osztoznak. 1. maga a bajnok, 2. az általa képviselt nemzet.  Mivel a nemzet nem edz, a győzelmek alatt pedig nem ül, és nem húz a bajnok mellett - háláját a megfelelő körülmények biztosítása, pénz, kitüntetés és dokumentált rajongás formájában nyilvánítja ki. Ezen a ponton szerény véleményem szerint teljesen kiegyenlítődik a tartozik-követel oldal. Ezért aztán elég értetlenül figyelem a Janics-fanok szenvedélyes kárpálását, hogy nahát, meg fúj, mindazok után amit Janics ezért az országért tett, nem ezt érdemli. Náluk sosem merül fel a kérdés, hogy mindazok után amit ez az ország Janicsért tett, nem sanda hazugságokat, bajnokhoz bizony méltatlan viselkedést érdemel? Csak az egyik oldalon találhatók elévülhetetlen érdemek? Mert igen, Janics Magyarországnak ipari mennyiségű érmet lapátolt, amiért Magyarország ipari mennyiségű dotációt lapátolt, nagy tisztelettel bajnoka zsebébe. Különben is, ahogy a dolgok mostanság állnak, a ma elévülhetetlen érdemeit tejköddel fedi el a holnap. Mert, ha Janics a legközelebbi versenyén- jelen helyzetet alapul véve leginkább bolgár versenyzőként - a dobogó legfelső fokára áll, nem azt mondják, hogy a győztes Janics Natasa, volt magyar olimpiai bajnok, aki Magyarországnak ennyi és ennyi érmet szerzett, nem! Azt fogják mondani: a győztes Janics Natasa, olimpiai bajnok, Bulgária. És még akkor sem játszák el a magyar himnuszt, ha Natasa legszebb éveit "áldozta" hazánkra.
              Nemigen értem azt sem, miért háborodik fel a sportrajongók egy része, mert a magyar szövetség pénzt merészelt kérni a távozásáért. Ugyanis Janics nem csak tehetségét, és fizikumát viszi el az országból, hanem azt a tudást is, amit magyar szakemberek köszönhet. És ezt a tudást - önszántából, ezt hangsúlyozzuk ki, mert lassan már némelyek eljutnak odáig hogy szegény fejét elüldözték- már nem Magyarország javára kívánja hasznosítani, sem a közeli, sem a távoli jövőben. Hiheti bárki is komolyan, hogy a magyar szakemberek, Janicsba fektetett munkája, távozása pillanatától eltűnik a bajnokból, és értéke a nullával egyenlő?? Pitiánerség ezért pénzt kérni? Az lenne a pitiánerség, ha szakemberei munkáját semmire nem értékelné a szövetség az eleganciára való törekvés lázában...   Az viszont, hogy Janics Natasa követőkre lelt a magyar kajakosvilágban az új haza keresésében, nem az ő hibája. És nem is minden esetben a "hűtleneké". Évek óta elmaradt fizetések keményen teljesítő versenyzőnél, edzőnél a sikersportágunkban? Ejnye, no!
            Na ez az, ami abszolút nem elegáns!  

Párbeszéd

- De most komolyan, tényleg ennyire pocsék a helyzet?
- Te hogy érzed?
- Hogy pocsék. Nagyon! Rettenetesen! Kibírhatatlanul! Csak...
- Csak?
- Csak reméltem, hogy tévedek.

Huszárhágás

Mit mondjak, én azért nem vagyok annyira felháborodva, hogy miként mulatozott Orbán Viktor Etyeken, pár nyelet jóféle pálinka után. Sőt, kicsit meg is könnyebbültem: ő is emberből van. Azon se húztam fel magam különösképpen, milyen huncut ferdítéssel énekelte egyik ismert magyar nótánkat, Vágási Feri Nemcsák Károly odaadó kontrázásával.

Nevezetesen eme szöveg:
Jó reggelt kívánok, elmentek a fehérvári huszárok!
Jó reggelt kívánok, elmentek a fehérvári huszárok!következő részét:
Erre, arra jártak, selyemágyban háltak,
Jó reggelt kívánok, elmentek a fehérvári huszárok!

Utóbbi két sor, mondhatnánk huszárv/h/ágással így módosult:
"Erre arra jártak, sok kislányt meghágtak
Jó reggelt kívánok, elmentek a fehérvári huszárok”

Én úgy láttam, hogy minisztelenököm nemigen tudta a szöveget, így az is lehet, tényleg hitte, ez az eredeti verzió. Ezért időben szólok, hogy a legközelebbi, koccintós estén, ha netán a "Vörösbort ittam az este..." kezdetű nóta kerülne elő, a legszebb rész így hangzik:
"A lábamon alig-alig állok,
Mégis szeretnek a lányok..."
Nem pedig így:
"A lábamon alig alig alig,
Mégis elhányok a falig..."

Na, csak úgy mondom...

Janics Natasa, avagy a barter visszanyal (II. felvonás)

Azt mondja a Kajak-Kenu Szövetség egyik prominense, hogy Janics hazatérési ügye emlékezteti őt egy szappanoperára. Találó megjegyzés. Itt is van minden, mosoly és könnyáradat, idill, dráma, ármány és szerelem… Itt is vannak valószínűtlen átkötések, hirtelen hangulatváltások, derűre ború, szívszaggatás, vádaskodás.
A könnyek általában bejönnek. A Janics ügyet boncolgató portálok fórumain jelen vannak vajszívű honfitársaink is. Ők egyenesen hálátlansággal vádolják a hont, és mindazokat, akik kicsit furcsállják a szappanoperai fordulatokat. Én úgy értesültem, a nemzet hálája  folyamatosan örvénylett körülötte, úgy erkölcsi elismerések, kiemelt bánásmód, mint vastag anyagi juttatások formájában. London után is. Érdekes megnézni ezt a videófelvételt, ahol Douchev Janics Natasa arról beszél mennyire szeretett volna aranyérmet hazahozni (Istenem, milyen hamar idézőjelbe került az a haza...), és mennyire jólesik, hogy enélkül is milyen szíves fogadtatásban van része, szeretik az emberek. Aztán tessék, mint utóbb kiderült,  ő mindezek ellenére sem érezte jól magát Magyarországon.

Utolsó magyar edzőjével, amikor még nem "lopta meg"
A Janics család már bocsánatot kért tőle egy kivétellel.

Magyarázza már el nekem bármelyik elvakult Janics rajongó (hisz én sem vagyok Natasa ellensége) mivel tartozik még a "haza"?! Ha lehetne kérnem, az érem másik oldalát sem feledve, nevezetesen: és Janics Natasa mivel tartozik? Komolyan gondolja bárki is, hogy minden eredményét egymaga érte el? Hány magyar szakember munkája fekszik az ő szépen csillogó érmeiben, a helyettes segédgyúróét is beleszámítva? Mennyi az annyi? Vegyük a Natasa-számtant alapul! Ő a férjének 10 millió körüli összeget követel edzői munkájáért. Ezért Douchev az elmúlt két esztendőben elüldögélt Natasa igazi edzője mögött a kísérő motoros hajóban. Igaz, hogy a külföldi edzőtáborozásra csak ő kísérte el asszonykáját - annak ellentmondást nem tűrő kívánságára. No kéremszépen, ha a férjnek a "munkáért" súlyos milliók jár/ná/nak, akkor mit kóstál az itt töltött évek alatt, a Natasa felkészítéséhez igénybe vett szakemberek munkájának értéke? Ha gondosan osztunk szorzunk, (még mindig a Natasa-számtan alapján) tán az is kiderülhet, hogy a kapott összeg jóval több, mint amennyit a magyar szövetség (kb. 150.000 euro) kér. De mindegy is, hiszen a legújabb hírek szerint a szerbek egy fillért se hajlandók fizetni, mondván: ők is ingyé' adták oda Natasát. Prózai hasonlattal élve ez pont olyan, mint, amikor X-nek van egy jó képességű csikója, de se etetni, se tréningezni nem tudja, vagy nincs kedve, és hagyja, hogy a csikó átmenjen a szomszéd Y-hoz. Y időt, fáradságot és pénzt nem kímélve kitűnő versenylovat nevel belőle. Egyszercsak megjelenik X a kertek alatt, közli, viszi a lovat, minden ellenszolgáltatás nélkül. Amikor Y jelzi, hogy szeretne némi kárpótlást, mert ő nevelt belőle értékes versenylovat, X felháborodik a "mérhetetlen anyagiasságon", hiszen ő sem kért pénzt anno,  amikor a csikó átkószált a szomszédba.

Száz szónak is egy a vége, mégiscsak barter alapon kéne ezt az egészet felfogni, és hagyni az érzelmeket a csudába. Jött egy szerb kislány, mert akkori hazájában nem voltak megfelelőek a feltételek (ő maga mondta) hogy olyan eredményes sportoló lehessen, amilyenre képességei predesztinálták. Új hazájától kapott pénzt, paripát, fegyvert, a haza meg kapott tőle világraszóló eredményeket. Most meg régiúj hazájának akarja szállítani a világraszóló eredményeket. Semmi gond, csak korrekten kell viselkedni, és a további pénzt, paripát fegyvert az új üzletféltől várni. A magyarországi barternek vége. Ja igen mégse, mert nyitva marad a 35 éves kor után adandó olimpiai bajnoki járadék. Ami Natasa menedzsere (és társa közös vállalkozásokban) szerint teljes mértékben megilleti, s így kiált egy interjúban: "Emberek, Natasa a legszebb és sportszempontból legfontosabb éveit Magyarországnak adta!" Visszakiáltanék: Menedzser Úr kérem! Nem ajándékba adta, tisztes, és jogos ellenszolgáltatást kapott érte, nem beszélve arról, hogy ezekre a becses évekre más náció - mostanáig - nem tartott igényt. A menedzser egyébként furcsa gondolkodású ember, mert így penget tovább a szívek húrjain:" Hányszor hallottuk régebben, külföldön sportoló, nagy, magyar bajnokoktól: hazahúz a szívük. Az ő (Natasa) esetében ezt miért nem lehet megérteni?" Majd ugyanebben az interjúban kijelenti:" Ha nincs a válása, és az új férj nem bolgár, biztosan nem jutottunk volna el a hazatérésig." OK! Bizonyára a menedzser kissé zaklatott mostanság de csak én nem értem? Ha Janics nem válik el magyar férjétől, és nem megy hozzá egy bolgárhoz, akkor sosem érzi meg Szerbia delejes vonzását??! Akkor nem is érzi olyan rosszul magát Magyarországon?

Ez már tényleg kínos... Mi lenne, ha a Janics-szappanopera szereplői abbahagynák a süketelést? Mert csak a vak nem látja, hogy Natasának jelenünkben nincs kit követnie Szerbiába, mert Douchevnek ott egyelőre semmilyen egzisztenciája nincs. Amíg ő valahogy oda nem ér... Nem lenne egyszerűbb megmondani az igazat? Imádom a férjemet, gyermekem apját (nagyon helyes, tartson örökké!) számomra az ő karrierje legalább olyan fontos, mint a magamé, nincs az a lépés, amit meg ne tennék érte, valamint a  szűkebb-tágabb családom jólétéért. És ennyi! Nem kell itt váltott zászlókat lengetni, családegyesítésről papolni, nem járó pénzekért tolvajt kiáltani. És ami Andro Douchevet illeti: semmiféle jogom nincs kétségbevonni őszinte, égtiszta érzelmeit Natasa iránt. Olyan borzasztó lenne megvallani: sokkal többet szeretnék profitálni feleségem sikereiből, úgy szakmailag mind anyagilag, és eme szándékomra Magyarország nem volt vevő? Tessék mondani, (azon kívül, hogy nem elegáns) mi kivetnivaló van ebben? 

                És hogy jár, vagy nem jár öt év múlva az olimpiai bajnoki életjáradék? Ezt majd eldönti a jövő. Ha Janics Natasa úgy érzi, hogy volt hazájában MINDVÉGIG OLIMPIAI BAJNOKHOZ MÉLTÓN viselkedett, visszajön érte, akkor... Végül is droggal nem kereskedett…

Janics Natasa avagy a barter visszanyal

- Ne gyűlöljetek!- kérte búcsú sajtótájékoztatóján, könnyek között. Úgy tűnik, csak a bántást vette észre a távozása körül felhabzó véleményözönből. A "köszönjük Nati", "minden jót Natasa" mondatokat, mintha meg sem hallotta volna. Kétségtelen, sokkoló az út a mi "zseniális olimpiai bajnokunk" tirádáktól a "szerb ribanc, húzz haza" elbocsátó, ronda üzenetekig. Még akkor is, ha utóbbiakat bőven lekörözték a kultúráltan búcsúzók. Ő, ebben az országban, nem ehhez szokott. Személyét, első sikerei óta csak hozsannák övezték - joggal -, kívánsága parancs volt. Itt már nem merem hozzátenni, hogy joggal, maradjunk annyiban mindenkinek megérte elviselni az ő nehéz emberségét.

 - Ne gyűlöljetek!- kérte, majd arról beszélt, hogy ő csak a családját akarja egyben tartani, köszönetet is mondott sokaknak. Aztán hozzátette, hogy azoknak persze nem jár köszönet, akik ŐT MEGLOPTÁK. Időközben kiderült, hogy igazából nem őt, hanem imádott, második férjét - részletek itt - és ezt is csak ő véli így, mindenesetre itt már elapadtak a könnyek. Keszekusza búcsú volt sok, logikai buktatóval. Mert a szerelem, a közös gyermek és az ebből fakadó családegyesítési vágy szent dolog, és különben is milyen lenne már az, hogy saját férje edzené ELLENE a szerb válogatottat. Kis logikai bukfenc, hogy ez egyelőre fikció, maga a férj mondta el, konkrét szerződés nincs a zsebében. (Rossz az aki rosszra gondol. Miszerint majd akkor lesz, ha Janics Natasa hivatalosan is szerb versenyzőként ragad lapátot...) Nem esett szó arról sem, hogy ha Natasának ennyire sürgős a családegyesítés, milyen alapon tart igényt fizetésére legalább év végéig klubjától? Bár, ha az anyagiakon való marakodás beleszámít a munkaidőbe, akkor joggal, mert erős a gyanúm, hogy az eltart egy darabig. Igazi mestermunka volt viszont a Magyarországra való visszatérés meglebbentése. - Lehet hogy visszatérek ide később. - mondta. Ez jó ötlet, ugyanis az olimpiai bajnoki járadék folyósításához két dolog kell 35 éves kortól, magyar állapolgárság /is/ és itt bejelentett, állandó lakcím. Addig meg még van idő. Mert hát ugye, ami jár, az jár...

És most jöjjön a Janics Natasa történet, ahogy én látom. Előre bocsájtva, hogy szerintem szó sincs arról, hogy ez az ország BEFOGADTA volna, mintegy kegyet gyakorolva. Megérkezett Magyarországra apja kíséretében, és lehetőséget kért, amit Szerbiában nem kapott meg. Nyilván itt sem kapta volna, ha a magyar szakemberek, jobb szemmel, mint szerb kollégáik, nem ismerik fel benne a rendkívüli képességeket. Barter volt ez a javából, és az is maradt, egészen a londoni olimpia végéig. Janics teljesített, cserébe dicsőség, türelem és dús, anyagi juttatás járt. Úgy gondolom, mindkét félnek megérte ez a barter, úgy Magyarországnak, mint a versenyzőnek. És itt kultúráltan le is záródhatott volna a történet. A távozás körüli anyagi huzakodás ezt már nem teszi lehetővé. Kár. Még akkor is, ha az indokok valahol elfogadhatóak. Janics Natasa pontosan tudja, hogy családjának jóléte tőle függ, s attól, mennyi pénzt tud szerezni a családi kasszába. Legalábbis addig, amíg Andro Douchev kilép a Janics férje státuszból, és brilliáns edzői karriert nem produkál. Addig Natasa  küzd, ahogy csak tud. A magyar szövetség meg úgy gondolja, hogy egy országa által kinevelt kvalitás elvesztéséért kárpótlás jár.

Személy szerint én egyet kívánok - megköszönve minden levelet, amit hazám babérkoszorújába tűzött - Janics Natasának, ennek a harcos szívű, nyakas, szikrázóan tehetséges, szerb lánynak: soha ne kelljen megbánnia, hogy harcos szíve által diktált döntéseit követte.

Családi album

Ez hosszú lesz, viszont újdonságként un. "én blog" elemeket tartalmaz.
Ezt kecsegtetésnek szántam...:-))

Miért most? Talán az előző bejegyzés kapcsán kialakult fórumozás miatt, amely, ugye, tartalmaz némi politizálós színezetet. Most akkor melyik oldalon állok is én? Bal? Jobb? Baljobb? Jobb bal? Szó esett ugye szocializálódásról bizonyos csúnya rendszerekben, bár én vallom, hogy igazán az számít, ki, milyen CSALÁDBAN szocializálódott. Na itt kezdődik az érdekes rész...

                               Ne menjünk messzire, kezdjük anyai nagyapámmal. Ő szinte még gyerekként vöröskatonának állt, nem éppen politikai meggyőződésből, hanem mert összeveszett az ő apjával, és ezzel bírta neki a legnagyobb bosszúságot okozni. Dédpapára ma azt mondanák - vérjobboldali. A veszélyes csínyt nagyapának karcolás nélkül sikerült ugyan megúszni , ám a kis falu, ahol született és élt haláláig, hamar kész volt az ítélettel, rajta ragadt a "bolsi" titulus. Testvérbátyja viszont 19' után állt katonának, ott is maradt, hivatásosként, mint "géhás" őrmester. A két testvér rajongva szerette egymást, apjuk meg őket jobbról, balról, középről.  Megúszták a II. világháborút is, bár mindkettőjüket vitték katonának, nyilván ugyanabba hadseregbe, ha nem is egy helyre. Innen is hazatértek, sebek nélkül, de már egy másik világba. Ez kétségtelenül nagyapának állt jobban hisz ő volt a házibolsi. Meg is választották először a falu TSZ-elnökének, aztán tanácselnökének, majd párttitkárnak is. Mivel a helyiek nem szerettek molyolni a választásokkal, úgy döntöttek legyen mindhárom, egyszerre ő, így legalább nem kell három személyhez rohangálni az ügyek intézésekor. Igaz eme felháborító személyi kultusz útjába gördült némi akadály, merthát ugye a báty mégiscsak a horthysta hadseregben volt hivatásos, egy fontos ember a járásból meg is mondta nagyapának, hogy el kéne határolódni tőle, nyilvánosan. Nagyapa meg megmondta, hogy aki tőle azt kívánja, határolódjon el a testvérétől, az sose fogjon mást a kezébe, mint azt a kis piros könyvet, amit ő most legott át is adna, összes funkciójával egyetemben. Hihetetlen, de nem lett belőle kázus! Talán mert pici volt a falu, nagyapát meg bolsi ide, bolsi oda kedvelték az emberek, máshol meg volt baj elég.
                    Aztán jött 1956.
                    Nagyapát ugyan kedvelték a helyiek, de ugye mindenhol akadnak kivételek... Nos a néhány kivétel szépen meg is beszélte egymással, hogy egyik éjszaka rátörnek nagyapámra, a családját nem bántják, de őt magát kiviszik a vasútállomástól nem messze, rákötözik a sínekre, az éjszakai vonat meg majd elintézi a büdös komcsit. A hír eljutott a bátyjához, a nyugalmazott horthysta őrmesterhez. Akkor már nagybeteg volt, zömmel ágyban fekvő. De arra a pár órára meggyógyult, amíg el nem ment minden "sínrekötözőhöz". Hogy mit mondott nekik nem tudja senki. Az biztos, hogy a tervezett éjszakán egy árva, mezei pockot intézett el az éjszakai vonat...
                   Egy merész fordulattal kanyarodjunk most édes szüleim felé, de maradjunk még 1956-nál. Akkor már házasok voltak. Édesapám a bajai kántortanítóképzőben szerzett diplomát, kitűnően orgonált, gyönyörű tenor hangja volt, így kicsiny városunkban a vasárnapi nagymisét ő töltötte meg Isten zenei dicsősítésével. Hát ez nemigen tetszett néhány alacsonyabb rendű funkcionáriusnak. Oly annyira, hogy - miután többszöri figyelmeztetés ellenére nem hagyott fel a templomi énekléssel - hirtelen úgy látták, a tanár úrnak tán jobban esne kijárni egy jó messzi faluba, nap, mint nap tanítani, másfél óra az út oda, másfél vissza, a csigalassan zötyögő buszon lesz idő gondolkodni. A legjobb az egészben az, hogy édesapám könnyedén megúszhatta volna ezt a szekatúrát. A városi párttitkár felesége édesanyám kedves kolléganője volt. Elég lett volna szólni... Édesapám nem akarta. Kedvelte ugyan a párttitkárt, mint embert, nagydarab, kedélyes, mosolygó szemű férfi volt, és nagyon jóindulatú. Mégsem engedte a büszkesége, hogy megkérje, pedig tegeződtek, keresztnéven szólítva egymást.
               És jött 1956 ősze. Szülővárosom is felbolydult, az emberek izgatottan tárgyalták, hogy ki, mit hallott Budapestről. Apám a buszmegállótól hazafelé igyekezve egyszercsak meghallotta, hogy pár ember arról beszél, itt az idő kiírtani a mocskos komcsikat. Aztán megtárgyalták, hogy a városi párttitkárral kezdik. Éjszaka (már megint éjszaka) rátörik az ajtót, és feleségével, kicsi lányával együtt felhúzzák az első lámpavasra. Édesapám azonnal visszafordult, és a párttitkárékhoz sietett. A párbeszédet tessék hitelesnek elfogadni, mivel egyformán mesélte el a két szereplő, jó pár évvel később, egy közös, balatoni estén.
         - Jóska! - kezdte édesapám, és elmondta, mit hallott, azt azonban már nem, hogy személy szerint kiktől. - Ez már nem tréfadolog. Pakoljatok össze pár holmit, és gyertek át hozzám. Nálam biztos nem keresnek, jegyzett klerikális vagyok, el sem tudják képzelni rólam, hogy bújtatnálak Benneteket. Elférünk, aztán majd meglátjuk mi lesz.
        - János! - mondta a párttitkár. - Nagyon köszönöm a jóságodat. De mi kommunisták vagyunk, azok is maradunk. És, ha ezért meg kell halnunk ma éjjel, akkor meghalunk.
          Nem haltak meg akkor éjjel. Tán csak az üres indulat munkált az akasztani vágyókban. Jóska bácsi és felesége szép kort értek meg, békében, szerény boldogságban. A nyugdíjas éveikre végül jó barátok lettek, édesapámnak nagyon imponált, hogy Jóska bácsi soha nem kérdezte meg, kik is akarták őt lámpavasra húzni családjával együtt. Jóska bácsinak viszont egyáltalán nem imponált, hogy édesapám nem kérte a segítségét, hanem önerőből verekedte magát vissza városi tanárrá. Szép dolog a büszkeség - mondogatta - de nagy mértékben ártalmas. Valószínű ilyenkor teljesen elfeledte, miért és milyen okból volt kész meghalni is, az ő hitéért, amit büszkén vállalt veszélyes időkben is...
        Szóval hol is szocializálódtam én? A jobboldalon? A balon? Azt hiszem, leginkább a vasárnapi, családi ebédeken. Ahol a legtermészetesebb módon megfért egymással a klerikális vő, a kommunista apóssal, a szentes, istenfélő apai nagymama a, csak az ember erejében hívő, anyaival, (együtt könnyezve első áldozásomkor, és kisdobossá avatásomkor...) nagynénik, nagybácsik, barátok, ismerősök jobb és baloldalról, derűsen elfogyasztva édesanyám páratlan konyhai remekeit. És nem, nem volt csend, nem volt eröltetett, "erről most nem beszélünk" nyugalom. Nagyon nyálasnak tűnik, ha most azt írom, szűkebb és tágabb családom tagjai a közös együttlétek alkalmával azt keresték, ami összeköti őket, nem pedig, ami szétválasztja? Egy pillanatra sem feledve, hogy a másik hitének, meggyőződésének tisztelete emberi alapvetés, hogy az ellenvélemény nem sértés.
       Szerencsés csillagzat alatt zajlott a szocializációm, még, ha Kádár köpenye is lobogott felette. Most érzem csak igazán! Akkor, amikor döbbenten figyelem, mivé romosíthatja az emberi lelket a vakhit, és a gyűlölet. Amikor a tisztelet és méltóság frázissá silányul, de a mindannapi életnek nem velejárója. Amikor "oldalak" csatája életeket vesz semmibe.
       Nekem szerencsém volt...           

Kés, villa, olló...

                                  Felőlem aztán az összes nyerőgépet eláshatják Attila sírja mellé, nem fognak hiányozni. Amiért mégis felháborít a kormány villám intézkedése, miszerint az összes, honban található nyerőgép pillanatok alatt tűnjön el, az az indoklás. Mert erre azért van szükség, hogy a vékonypénzű, szélesebb néptömegek ne dobálják be ezekbe a csúnya masinákba családjuk megélhetését. Mint ugye, eddig...
                                Szóval a szélesebb néptömeget meg kell védeni - önmagától. Mert az széles néptömeg ojjan, de ojjan agyatlan barom, hogy ha némi pénzmag kerül a kezébe, azonnal a nyerőgépbe dobálja. A család meg  otthon siratja a kikapcsolt gázvillanyvíz kombót, és párás szemekkel mered a nem világító, ámde annál üresebb hűtőszekrény belsejébe. Na de majd most! Apa/anya ezentúl hazaviszi a vékonypénzét, ami ugyan nem elég a szolgáltatások visszakapcsolásához, de legalább lesz zsír meg kenyér, (na jó, ne túlozzunk, zsír nem lesz) s a gyertyacsonk fényénél lehet beszélgetni, hogy milyen jó is így ez az új élet.
                               Ne érts félre ó, Nyájas Olvasó, dehogy mondom én azt, hogy aki még az éhenhaláshoz is keveset keres, az dobálja a nyerőgépbe a pár ezer forintját, megélni úgysem lehet belőle. Inkább kérdezem, kormányom prominensei közül gondolja-e bárki, hogy a játékszenvedély bűzös mocsarában fetrengők a játékgépek üres helyének látványától egy csapásra kigyógyulnak? Ám  ennél jobban érdekelne egy másik kérdésre adandó válasz. Nevezetesen: milyen államfő/alfő az, aki a népét, vagy annak egy részét kiskorú, szellemileg visszamaradt gyereknek nézi? Mi lesz a következő lépés? Beszüntetik a szúró-vágó eszközök árusítását, mert kés, villa olló, gyerek kezébe nem való? Mert - figyelem, jogi formula jön - ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel nem rendelkezik? Te csak ne dönts, ne is gondolkozz, úgyis csak hülyeségek jutnak az eszedbe, majd mi megmondjuk mit akarsz, addig meg mars a szem elől büdös kölök!? Ma sincs nincs vacsora!
                         Igen. Van olyan felelőtlen, embernek látszó tárgy, aki eltapsolja még azt a keveset is, amit hazavihetne, és erre a kétségbeesés nem mentség. Viszont EZ meg nem mentség arra, hogy egy egész nemzetet kiskorúsítsanak.
                        És már rég nem a nyerőgépekről van szó.

Fedél nélkül

Még a trafikba is be kell mennem. Csöpp üzlet, a hatalmas, teli bevásárlótáskával kényelmetlen lenne. Kinn hagyni meg nem merem, nem olyan világot élünk. Hirtelen meglátom a régi ismerőst, a környéken tölti nappalait, hajléktalan asszony, de sosincs fedél nélkül, mert az ilyen nevű újságot árulja. Ül a trafik előtti virágágyás szélen peremén, nézi a járókelőket. Odalépek hozzá.
- Maradsz még? Letehetem melléd a táskámat, szemmel tartanád? Nem akarok ezzel forgolódni a trafikban.
- Tedd csak, maradok.
Megveszem a szörnyen egészségtelen árucikket ( igen, ez nem egy nemdohányzó honlap, én kérek elnézést!) már megyek is vissza a táskámért. Őrzője felnéz.
- Nem hiányzik belőle semmi.
Engem is meglep, mennyire megsértődöm. Hogy mondhat ilyet?! Hogyan gondolhatja rólam, hogy én azt gondolom róla... Évek óta ismerjük egymást, nem egyszer beszélgettünk is. Mégis mit gondol? Cselt vetek be, rábízom a heti nagybevásárlást, hogy aztán megvádolhassam lopással?! Az arcomon annyira leplezetlenek az érzelmek, hogy elneveti magát.
- Jól van, na! Ne haragudj! Vicceltem.
Nevetek már én is magamon. Agyongyötört cigarettásdobozt húz elő, felém nyújtja.
- Gyújtasz?
Miért is ne, rám fér a pihenés. Leülök mellé a szegélyre, kinyújtóztatom a lábamat, fújjuk a füstöt. Eszembe se jut, hogy azt, ami nekem egy kellemes cigarettaszünet, más miként láthatja. Ismerős közelg, döbbent tekintetét le sem véve rólunk.
- Sz... szia... Szamár!
- Szia Ádám!
- J... jól... jól vagy?
- A bajokat leszámítva remekül! (Nem nagy poén, de megteszi...)
- De... de minden rendben?
Mi van ezzel?? Most mondtam, hogy olyan jól vagyok, amennyire csak bírok!? Aztán hirtelen meglátom a jelenetet kívülről. A virágágyás szegélyén ülök, bagózva, egy homeless nővel, enyhén alulöltözötten (bevásárláshoz SOHA nem veszek fel Chanel kis feketét...) miközben mindkettőnk keze a bevásárlótáskán nyugszik... Ádámmal meg nagyon régen találkoztunk, akár azt is hihetné... Úristen ez azt hiszi!! Még csak nem is hibáztatom, manapság, amikor kártyavárként dőlnek halomba biztosnak hitt egzisztenciák, fedelek tűnnek el fejek felől. Ádám annyira zavarban van, hogy megszánom. Felállok, félrevonom, és elmagyarázom a helyzetet. Megkönnyebbült sóhaja hurrikán erejű.
- Ne haragudj, de annyi borzalmat hall az ember...
Sután búcsúzik, toporog, pillog homeless barátnőm felé, majd benyúl a zsebébe, és a kezembe nyom ötszáz forintot.
- Odaadnád a... neki?
Hát persze.
- A barátom küldi.
Örül. Ennyiért pár órát kell ugrándozni az autók között, a Fedél Nélkül újságot lengetve.
- Jófej barátaid vannak!
Jó tudni...