2013. május 27., hétfő

Hegyek hatalma

Az emberek mindig is szerettek felmenni a hegyre, annak is a csúcsára. Némelyek azért, mert úgy vélték, így közelebb kerülhetnek Istenhez/istenekhez, mindenféle égi entitásokhoz. Mások, mert a világtól való elszakadásra, megvilágosodásra vágytak.  Aztán voltak/vannak az olyanok, akik azért indultak el, mert be akarták bizonyítani - akár csak önmaguknak, akár a világnak - hogy fel TUDNAK jutni a hegy tetejére. Hogy képesek olyan tettre, amelyre csak kevesen.
                 Mint sokan mások, én is szájtátva figyeltem a hegymászók, igaz, egyre veszélyesebb, egyre gyilkosabb tempót követelő teljesítményeit,  nem keresvén értelmet benne, csak úgy, mint az extrém sportok, és még extrémebb rekordversenyek többségében. Bár, ami azt illeti, akár találhattam is volna, például ilyeneket: az emberi akaraterő csodájának bizonyítása, az elszántság, kitartás dicsőítése...és így tovább. Ám én maradtam az egyszerű szájtátásnál továbbra is, mint a LENTI emberek általában, akik ámulva figyelik azokat, akik FENT vannak. LENT lenni átlagos. FENT lenni kivételes. Amit a LENTIEK éreznek, az mindenki számára megtapasztalható, de FENT...?  Visszaadhatják-e az élménybeszámolók azt az érzést, ami csakis FENT áraszthatja el az embert? Mindig úgy képzeltem, hogy ez valami olyan velőt rázó, tiszta öröm lehet, amit csak kivételes helyek kivételes pillanatai okozhatnak.
                Soha nem jutott eszembe viszont, akár honi akár külföldi nagy, hegymászósikerek kapcsán, a győzelem fogalma. Vagy, ha igen, legfeljebb mint az embernek önnön magán, teljesítőképességén aratott győzelmére gondoltam. Mindig rossz érzés fogott el ahányszor arról olvastam, hogy X vagy Y LEGYŐZTE ezt a hegyóriást, vagy TÁMADÁST indít amaz hatalmas csúcs ellen. Legyőzni? Támadni? Hát háború ez? Az ellenség pedig a TERMÉSZET, amely a mászók esetében hatalmas hegyóriások képében nyilvánul meg, amelyek már voltak, amikor ők még nem voltak, és lesznek, amikor ők már nem lesznek? A rossz érzés csak fokozódott bennem az egymás sarkát taposó expediciók, benne magyarjaink, sorskísértő versengésének láttán. Még följebb, még annál is feljebb, minél kevesebb felszereléssel, oxigénpalack nélkül, vezető nélkül, ész nélkül... Egyre inkább úgy tűnt, hogy ez már nem hegymászás, hanem hadiösvényre lépés, olyan ösvényre amelyet holttestek szegélyeznek.
             Pár napja  kettővel több.
             Egyikőjüknek ez volt a végzete, mondja mindenki aki ismerte, a másiknak meg az, hogy olyan mellé szegődött, akinek ez volt a végzete. Győzelmük is végzetes volt, hiszen végül is elérték a csúcsot, sikerült a "támadás", a "roham", csak az ára volt mindennél drágább. Szívből remélem, hogy tudatuk előbb homályosult el, mielőtt szembenézhettek volna a bizonyossággal, örökre a csúcs közelében maradnak. S, hogy a félelmetes hegyóriás legkegyetlenebb arcát már nem érzékelték.
            A hadiösvényre meg majd új hódítók lépnek. Kívánom, hogy ne nevessék ki a serpákat, amiért a nagy hegyeket istenként tisztelik, s alázattal járnak rajtuk.
                  

2013. május 19., vasárnap

Hátrányosné, édesanyáááám...

                         ... már megint kaptunk egy lakást!? - énekelte annak idején a Markos-Nádas-Boncz trió. (Amúgy az alapmű itt megtekinthető, idézett rész, 4 perc 30 másodperc után található.) Hát így érzem magam én is most, bár ez ugyanolyan jó érzés, mint anno Hátrányoséknak volt, gondolom.
                         Már megint kaptam egy blogdíjat! Az úgy volt, hogy Perenne is kapott, ráadásul előbb, mint én. Csak dóga vót rengeteg, és várt egy nyugalmasabb pillanatra, amikor  kiosztja, megadva a módját az ügymenetnek. Én erről mit sem tudván szépen beelőztem, muhaha! Perenne meg, miután jól kimérgelődte magát - részletek itt - a rá jellemző nagyvonalúsággal nem törölt díjazottjai sorából. Így esett, hogy egy héten belül két blogdíjat kaptam. Hősiesen az ajkamba haraptam, és úgy döntöttem, vállalom az ezzel járó terheket. Merthátugye a kapás után megint osztás van, s nagy rá az esély, hogy az újabb díjjal eltalálok olyanokat, akiket mások szeretnének díjjal megtisztelni, de én már megint fürgébb leszek... mint ahogy sejtéseim szerint Perenne elől kilőttem Hosszút és Laurát, dehát a blogvilág veszélyes üzem néha.                          No, akkor, jöjjön a díj: bestblogdíj_1.pngEgyre jobban tetszik!
Jöjjenek a szabályok:
1. említsd meg, kitől kaptad a díjat A díjat Perennétől kaptam. Nagyvonalú és megbocsátó szeretetét hálásan köszönöm!:-)
2. sorolj fel 4 blogot (200-nál kevesebb olvasóval, akiknek továbbküldöd) Itt én megjegyezném újfent: honnan tudhatnám, hogy kinek, mennyinél kevesebb olvasója van, de ez csak egy mellékszál...
3. hagyj egy-egy kommentet a kiválasztott blogokon a díjazásról 
És az újabb négy díjazott:
Böjticsirke ő bíztatásként kapja, hogy írjon már valamit, mert tud is, meg, gondolom, van is mit.
Balogh Tibor mert tisztaszívű embert sejdítek ritka, virtuális találkozásaink alkalmával
Ozser akinél nem tudok kommentelni, úgyhogy, ha nem jár erre, sose tudja meg, mivel akartam eltalálni
Saint-Moty akinél szintén nem tudok, de KAPÁSBÓL ő jutott az eszembe negyedikként!:-))

Hát így!:-)

2013. május 16., csütörtök

Mégis írok blogot, mert...

         .... nem tehetem meg, hogy ne tegyem meg! Kaptam ugyanis egy blogdíjat Saintmottydefallától, amitől megmelegedett a szívem. Még akkor is, ha drága cimborám, a négy kötelező jelölt megindokolásánál oda nyilatkozott, hogy kapásból ők jutottak az eszébe.
         KAPÁSBÓL, MI?!
         Kicsit megütődtem, mert eleddig azt hittem, hogy folyton én járok az eszében. Reggelente arra gondol: felébredt-e már az a drága Szamár? És hogy aludt? Aztán napközben: vajon milyen napja van annak a csodálatos Szamárnak? Remélem isteni! Este pedig: az a kincset érő Szamár ejtőzzön a legjobb módon. És természetesen: édes angyalok hozzanak pillájára rózsás álmokat.
        Erre kapásból... KAPÁSBÓL!? Höhh!
        Ámde átellenben mégiscsak kaptam egy díjat, kapásból, és a díjkapásból sose lehet elég.
        Ezt itt ni!bestblogdíj_1.png
       
A szabályok a következők:
1. említsd meg, kitől kaptad a díjat

2. sorolj fel 4 blogot (200-nál kevesebb olvasóval, akiknek továbbküldöd) Itt én megjegyezném: honnan tudhatnám, hogy kinek, mennyinél kevesebb olvasója van, de ez csak egy mellékszál...

3. hagyj egy-egy kommentet a kiválasztott blogokon a díjazásról 
      
No akkor csapjunk a karmesterek lovak közé!

1. A díjat DeFallától kaptam.
2. A négy blog, ahová továbbküldöm:
    Perenne 
    Chanson
    Hosszú
    Laura
Nem szívesen fenyegetőzöm, de ha bármelyik díjazottam nem csattan ki a boldogságtól, hogy mit kapott tőlem, azt személyesen keresem fel, értve?! Chansonnak pedig külön felhívom a figyelmét, hogy most nem ússza meg olyan könnyen, mint a legutóbbi blogdíj-kapásnál. Négy blogot kell megjelölnöd érted Chansonkám, NÉGYET! És még egyszer nem játszhatod el, hogy küldöm mindenkinek, akit olvasok, de nem ám! Ez a díj nem az a díj! Úgyhogy ütött a választás órája!:-)))

Végezetül: drága DeFalla! Én próbáltam volna kommentben megköszönni Nálad a díjat, de amikor hatodszor is azt írta a szűrőd, hogy nem egyeznek a karakterek, feladtam. Vagy én vagyok nagyon részeg, vagy a biztonsági rendszered jobb, mint a CIA-é. Hát itt köszönöm meg, hogy kapásból eszedbe jutottam!:-)))) A jó Isten áldjon meg érte, mind a két kezével!

2013. május 12., vasárnap

Miért nem írok blogot mostanság?

Az úgy volt, hogy egy darabig nem írtam, aztán később se. A szünet túl hosszúra nyúlt, és nekem még mindig nem volt kedvem blogot írni. Gondoltam, kéne valami jó kis érv, hogy miért nem. Nézegetem, hogy Chanson bloggerina se nagyon szaggatja az istrángot, no, mondok, akkor megírom, hogy azért nem írok, mert Chanson se ír. NA DE MIÉRT NEM ÍR CHANSON?? Felhívom, megkérdem. Aszongya: vadul kertészkednek, most, hogy itt a tavasz, csak úgy repülnek a napok, meg a palánták, mire a gép elé ülne, leginkább aludni vágyik. És ez az érv olyan unalmas, hogy le se írja a blogjába. Óóóó, mondom, ez jó, hogy azt se írja le, miért nem ír, akkor én nyugodtan leírhatom, hogy azért nem írok, mert ő se ír. Oké, tudom, gyenge érv, meg hol itt az összefüggés, hogy két blogger, két különböző városban, abszolút különböző okból nem ír, de akkor jó ötletnek tűnt.
        Erre írt.
Megint nem volt érvem, miért nem írok blogot, mert az okát magam se tudtam. Mondhatnám persze, hogy cserben hagytak világmegváltó gondolataim, de hát a blogoláshoz ilyenek nem is szükségeltetnek. Bloggerek ezrei vannak el olyan témával évekig, miszerint ma, a tegnapi kelkáposztafőzelék volt az ebéd, csak eszembe jutott, hogy nem szeretem a kelkáposztát. Ráadásul most már kutyánk is van, aki naponta többszáz témát szolgáltat, (amúgy jól van) és mégse. Blognemírásomat pár sorra szakította csak meg május első vasárnapjának eljövetele, amikor muszáj volt leírni, amit leírtam, de az tán nem is blogolás volt, csak valami kényszerű levezetése a fájdalomnak. Jobb mód nem jutott eszembe, mert hát az én koromban eléggé visszatetsző, ha valaki a virtuális világon kívül beszél arról, pontosan úgy hiányzik neki az anyukája, mint egy öt évesnek... Na, szóval ez nem számított blogírásnak.
                       Időközben Chanson újra abbahagyta a blogolást, de már nem merek rá hivatkozni, mert fogja magát, és megint ír, tőle kitelik az ilyesmi. Így marad a kérdés: miért nem írok blogot mostanság?

2013. május 5., vasárnap

Már negyedik éve...

... hogy oda kerül virág, ahol nem vagy és soha nem is voltál.
Ám bárhol is légy, virágok vegyenek körül, napfény, nevetés, gondtalanság, olyan élet, amilyet mindig is érdemeltél volna.
És szeressenek, nagyon szeressenek, helyettem is, aki már csak emlékedet szerethetem, aki csak ritka, kusza álmokban lehet Veled, és reggel úgy ébred, mint akitől a legdrágábbat lopták el.