2014. május 3., szombat

MÉG A MAGÁÉ VAGYOK. ÉS MAGA MÁR NEM AZ ENYÉM.

Sógornőm rakta ki a facebook oldalára Jónás Tamás, eltávozott édesanyjához írt, versét. Az utolsó sor rettenetesen szíven ütött, annyira igaznak éreztem.

 "Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém."

Én édesanyám gyereke vagyok, de már nincs édesanyám...  Irigylem azokat, akik hiszik, hogy eltávozott anyjuk lelke mindig velük marad, mint egy őrangyal lebeg felettük, ugyanúgy vigyázva őket, mint amikor még élt. Ezt hitte édesanyám is. Nagy bajok esetén imádkozott rég halott nagyanyámhoz, segítségéért fohászkodott.

Én a halála órájában elengedtem. Bíztattam, menjen nyugodtan, megleszek, rendben lesz minden. Menjen, nagyon szeretem, mindig szeretni fogom, de menjen azon az úton tovább amit én nem láthatok, de ő igen, ha egyszer rálépett. Mindig tiszteltem, nem csak őt, döntéseit is. Az utolsót is.

Árvább lettem-e attól, hogy az elmúlt öt évben soha nem éreztem a jelenlétét? Nem. Segített volna a tudat, hogy  nagyszerű lelke itt van valahol körülöttem, de nem láthatom, nem érezhetem az érintését, nem hallhatom nevetését? Nem. Ám az mindig megvígasztalt, hogy nyugodt szívvel engedhettem Isten ítélőszéke elé, mert nagyszerű ember volt, hatalmas szívvel, óriási szeretet-erővel, rá csak jutalom várhatott, tisztelet és dicsőség ott, ahová megérkezett. Azt sem éreztem, hogy itthagyott. Egyszerűen mennie kellett, mint egyszer mindenkinek kell majd. Ám amíg itt volt velem, mindent nekem adott, amit csak egy anya a gyermekének adhat. Hiányát elviselni - ez meg a legkegyetlenebb feladat, amit az élet csak adhat, de az enyém, bírom, ahogy tudom.

Aztán megfordítottam a vers utolsó sorát alkotó két mondatot. Igaz, ő, teljes valójában már nem az enyém, de én még az övé vagyok. Az övé vagyok, valami irracionális, zsigeri hűséggel, mint a gazdáját elvesztett kutya, aki nem akar másé lenni. Az övé vagyok, az övé maradok mindaddig, amíg rá nem lépek arra az útra, amit ő már megjárt.

2 megjegyzés: